Ismeretlen ismerősök
Bár terveztem, az utazást megelőző hetek kaotikus eseményei miatt végül nem maradt időm arra, hogy szokásomhoz híven egy kicsit utánaolvassak annak a helynek, ahová készülök. Így történt, hogy Szlovéniáról keveset, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor gyakorlatilag semmit sem tudtam, amikor egy hűvös októberi reggelen elindultam Ljubljana felé. „Majd a vonaton” – gondoltam, és csurig töltöttem az akksit és a mobilnetet, hogy kitartson a nyolcórás utazás végéig.
De aztán csak ültem és bámultam ki az ablakon. Néztem az elsuhanó tájat, hallgattam a kupéba felszálló embereket. Ahogy telt az idő, változott ez is, az is. A síkság először átadta helyét a lankáknak, a dimbes-dombos zalai tájnak, majd a látóhatáron feltűntek a hegyek, hogy végül a Száva partján, meredek hegyoldalak tövében zakatoljunk a célunk felé. Az utasközönség a tájjal együtt változott, én pedig egyfajta kellemes öntudatlansággal merültem el az ismerős és ismeretlen nyelvek hangjaiban. Szlovén, olasz, német, magyar és még ki tudja miféle nyelveken felhangzó beszédfoszlányok. Talán ez a finoman, de folyamatosan változó díszlet, ez a minden drámaiságot nélkülöző létezés volt az oka, hogy úgy léptem át megyék és országok határait, hogy szinte észre sem vettem.
Zuhogott az eső és már erősen sötétedett, amikor Ljubljanába értem. Talán a reménytelen időjárásnak volt köszönhető, hogy az utcákon alig volt forgalom, csend és nyugalom ülte meg a várost. A szállás felé igyekezve azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem érzem a szokásos „külföldön vagyok” izgatottságot. Helyette valami barátságos érzés kerített hatalmába, amely aztán velem maradt mindvégig. Otthon éreztem magam.
A Mediterráneum, Közép-Európa és a Balkán találkozásánál fekvő ország kedvesen egyesíti a három irányból érkező hatásokat és alkot olyan elegyet belőlük, amelytől a dolgok egyszerre ismerősek és ismeretlenek. Szigorúan csak kulináris példáknál maradva, a feketekávé mellé kötelezően járó pohár víz, a tejföllel tálalt lasagne és a szlovén specialitásként kínált, de nevében német hatást tükröző kremšnita, mely minimum ikertestvére a mi franciakrémesünknek, mind-mind az ismerős ismeretlenség, vagy még inkább az ismeretlen ismerősség érzetét keltik.
„Hja, utak kereszteződése, közös történelem. Így van ez a népeknél” – mondhatnánk. De vajon nem így működik-e ez bennünk is, emberekben? Az együtt töltött idő során nem veszünk-e át egymás gondolataiból, szavaiból, gesztusaiból, de még intonációjából is? És ez gazdagodás vagy alkalmazkodás? És végtére is, nem mindegy?
Hat nap, hét náció, tizenöt ember. Számukra/számunkra ez a ljubljanai októbervég arról szólt, hogy megtanuljuk jobban megérteni egymást, hogy aztán bárkire is tekintsünk, ismeretlen ismerősünket lássuk benne.
